Szeretföld – példaértékű helyi összefogás – Interjú Buvári Tamás filmrendezővel

Buvári Tamás Szeretföld című filmje november másodikától számos mozivászonra kerül fel, de sok filmklubban már vetítésre került, így a veszprémi egyetemisták is megtekinthették. A film egyik érdekessége, hogy összefogással, különböző civil szervezetek, cégek és intézmények támogatásával valósult meg. De hogy mi kell ahhoz, hogy egy rendező önerőből lásson neki egy filmnek, arról a Szeretföld rendezője, Buvári Tamás mesél.

A Szeretföld esetében beadhattunk volna pályázatot is, de miközben ezen gondolkodunk, észrevettük, hogy itt, Veszprémben több alkotó is nyitott lenne arra, hogy összefogásból, nagyon kevés pénzből, kemény munkával készítsük el a filmet. Mindenki kihívásnak érezte, és minthogy még nemigen volt rá itthon példa, eredetinek és izgalmasnak tartottuk a közösségi finanszírozást. Természetesen nagy kitartás és szorgalom kellett hozzá, de úgy érzem, mindvégig sikerült motiválni, egyben tartani a csapatot, két évig készült a film.

Vagyis, ha pályáznak a filmre, akkor az egy könnyebb út lett volna?

Nem biztos, hogy könnyebb, de más út lett volna. Ennek is megvolt a szépsége, mindenki nagyon élvezte a függetlenséget. A pályázatok sorsa mindig bizonytalan, ha nem nyersz, le kell mondanod a filmről, tehát ez így még mindig biztosabb volt, még ha ez meredeken hangzik is.

Más hangulatban telik egy ilyesfajta forgatás, ahol jórészt a családból és az ismerősökből áll a stáb?

Igen, egyértelmű hogy jó hangulat volt. Emellett nagyon oda kellett figyelni, hogy szakmailag is megállja a helyét, amit felveszünk. Igyekeztünk, hogy a kép- és hangfelvételek jó minőségűek legyenek, eredetiek az ötletek, és mindent addig erőltettünk, amíg jónak nem tűnt. Sokan mondják, hogy sikerült, amit akartunk, persze az utómunka is sokat segített, amit viszont teljesen profi körülmények között végeztünk, hála a pesti ismerősöknek. A színészekkel is megtaláltuk a közös hangot: Trokán Anna, Nagy Zsolt, Körösi Csaba, Máté P. Gábor, Trócsányi Gergő, de mindenkit felsorolhatnék.

Mennyire gondolkodhat ma egy rendező szabadon? Például van egy ötlete, egy elképzelése, de tudja, hogy valamiért nem valósíthatja meg, valamiért akadályba ütközik. Nem feltétlen az anyagiakra gondolok…

Az a tapasztalatom, hogy manapság sokkal nehezebb elfogadtatni a filmterveket a producerekkel – akik feltétlen kellenek a finanszírozási és jogi háttér biztosításához –, mint régebben. Valószínűleg azért, mert látják, hogy a Filmalapnál főként műfaji filmeket támogatnak, csak kisebb részben szerzői filmeket. Így aztán ahhoz, hogy egy rendező megvalósíthassa a tervét, ha pl. az egy szerzői film, kitartóan kell kilincselnie, vagy magának kell producerré válnia, ami persze nem rossz megoldás, ha van ilyen adottsága. Tehát, válaszolva a kérdésre, azt tudom mondani, hogy igenis befolyásolja az embert, hiszen abba van belekényszerítve, hogy műfaji filmet készítsen, legalábbis ha sikeresen szeretne pályázni. De ha a független utat választja valaki, ideig-óráig akkor is megvalósíthatja álmait, főképp ha van elég ereje, hogy véghez vigye. Hogy ez hányszor sikerülhet, azt nem tudom – célszerű mindkét irányba elindulni.

Ha a film nem önerőből készül, akkor semmilyen akadályba nem ütközött volna?

Ha egy produkció anyagilag nem engedhet meg magának szinte mindent, akkor eléggé korlátok közé van szorítva. Egy normál költségvetésű filmben nem sok mindenről kell lemondaniuk az alkotóknak. Kreatív és eredeti ötletekkel talán ki lehet váltani a pénzt, de akkor is van különbség, hogy például mennyi időt szánhatunk egy-egy jelentre. Nálunk a 30 forgatási nap minimum 45 lett volna normál körülmények között, és a technikai feltételeken is lett volna mit javítani.

A film, Iancu Laura kisregénye alapján készült, és a 2014-es kelet-európai helyzetre reflektál. Miért éppen ez a történet ragadott meg?

Olyan irodalmi műveket kerestem egy Médiamecenatúrás pályázathoz, amit jól meg lehet filmesíteni. A pályázatban leírt tematika miatt háborús filmben gondolkodtam. Aztán ahogy keresgéltem, megtaláltam Iancu Laura kisregényét. Jelzésértékű volt. Nem láttam mást magam előtt, minthogy főhőse egy hat éves szőke kisfiú, akinek három testvére van, éppen mint az én kisfiamnak. Az, hogy a regény egy falu közösségéről, annak összefogásáról szól, jelesül egy templom építésével kapcsolatban, az irányba mozdított, hogy ilyen módon, azaz közösségi összefogással készítsük el.

Hogy ment a munka a saját fiaddal? Nem keverte össze az otthoni apát a rendezővel?

Azt mondhatom, hogy nagyon jól működött. Sokat beszélgettünk róla, illetve együtt készültünk otthon, próbáltunk, tanultuk a dialógokat. Nem keverte össze a valóságot a fikcióval, bár néha szomorkodott a filmbéli kisfiú sorsa miatt. Érdekes, hogy többször is megnézte a kész filmet, nagyon érdekelte, nyilván nem értette az összes összefüggést, de azt hiszem, pontosan átérzett mindent, és ez voltaképpen fontosabb. Valószínű, hogy ha egy idegen kisfiúval készítem, akkor nem tudtunk volna ennyit dolgozni rajta.

Ha már itt vagyunk, akkor megállnék egy pillanatra. A film női főhőse Turós-Máté Kinga táncművész, aki pedig a feleséged. A négy gyerek otthon nem is képzelhetne másféle pályát magának művészszülők mellett…

Nem gondolom, hogy meg szeretném határozni a pályájukat. Azonban úgy gondolom, hogy a környezet nagyon sokat számít. Hogy milyen filmeket nézünk, milyen zenéket hallgatunk, milyen albumokat lapozgatunk otthon. Egyáltalán, hogy miről beszélgetünk. Szerintem előny lehet, ha már gyerekként magába szívja ezeket az ember, főként, ha művészeti pályára szánja el magát. Bár az én szüleim és a feleségem szülei sem művészek, minimális szinten azért kaptam élményeket: apám képzőművészeti albumokat és jazzlemezeket gyűjtött.

Otthon milyen filmek szerepelnek a listán?

Igyekszem megnézni a mai magyar és európai artfilmeket. Hála a nagylányomnak elég sok film kerül haza, főleg utó- és disztópiák, amerikai filmek. Például Interstellar, Mr. Nobody, Éhezők viadala, Inception. Ezeket is szeretem. Egyre jobbak az amerikai filmek, sokszor érezni belőlük a szerzőiséget.

Rendezők közül van kedvenced?

Huszárik Zoltán, Fehér György, de mondhatnám Tarr Bélát is, és hát a külföldiek közül Bergmant, Tarkovszkijt, vagy a maiak közül a mexikói Inárritut.

Sok kisfilmet is készítettél már, ilyenkor a műfajra keresel témát, vagy pedig van egy téma és arra keresel műfajt?

Először eldöntöd, hogy rövidjátékfilmet szeretnél-e vagy játékfilmet. Ha rövidet, akkor ott egy speciális történetmesélés működhet, például egy novella megfilmesítése, egy konkrét poén, ahogyan például Bodor Ádám vagy Dragomán György novelláiból készítettem egy-egy filmet. Tehát ha megvan, hogy milyen hosszút szeretnél, akkor ahhoz keresel témát. Ez attól is függ, hogy mihez van kedved, ötleted, vagy éppen energiád. Viszont fordítva is működhet, tehát elolvasol egy novellát és érzed, hogy ezt mindenképpen szeretnéd megfilmesíteni. De hát innen ez még egy maratoni küzdelem, bármelyik műfajról van is szó.

Te olyan rendező vagy, aki hagyja magát meggyőzni, ha egy színészed előáll egy új ötlettel?

Vannak határozott elképzeléseim, de ha kapok egy új ötletet, akkor azt gyorsan mérlegelem, hogy működhet-e. Nem zárom ki azért, mert valaki más mondta, ugyanakkor nem is fogadok el mindent. A filmes pályafutásom alatt még senki nem mondta, hogy diktatórikusnak érezné a rendezésemet. Tudok jól együtt működni a színészekkel és a kollégákkal is. Persze mindig akadnak nézeteltérések, amik viszont arra jók, hogy kiderüljön, kik vannak közös hullámhosszon. Most a Szeretföld után is maradt a baráti és a szakmai együttműködés, és a csapat egy része megalapította a SzeretFilm Stúdiót, ahol újabb filmek készülnek. Ráadásul sok tehetséges helyi fiatal csatlakozott már hozzánk, és egy sikeres pályázati kiíráson is túl vagyunk. De ami létfontosságú: a kulturális és az üzleti szférából is megmaradtak a mecénásaink. Szóval működünk. Bíztatnám is az egyetemistákat, hogy ha a filmkészítéssel kapcsolatban bármiféle érdeklődésük, elképzelésük van, forduljanak hozzánk! Nagyon reméljük, hogy van létjogosultsága ennek a helyi stúdiónak!

Fotók: Ürmös István és SzeretFilm Stúdió